Amikor az ENSz-ben kaptam állást júliusban, Genfben kezdtem el lakást keresni a családnak. A gyerekek azonban inkább faluban szerettek volna lakni, kirándulni a környező hegyekben, kis iskolába járni. Marie-Eve, aki Kanadában faluról származik, azonnal az ő pártjukat fogta. Így költöztünk augusztusban Lavignyba, ami Genf ésLausanne között a Jura hegység lábánál 600 m magasságban fekvő kis falu.

Svájc sok szempontból olyan, amilyennek gondoltuk: nagy a tisztaság és a drágaság, parkolni lehetetlen, viszont a tömegközlekedés jól szervezett, a rendelőkben nem kell várni, az iskolabusz minden reggel percre pontosan érkezik. Sok tekintetben kellemesen csalódtunk: az emberek nem annyira zárkózottak, mint a hírük, beilleszkedésünket az önkormányzat és a szomszédok is segítették, a gyerekek napokon belül találtak barátokat. Sok szempontból viszont Magyarországon könnyebb: Svájcban, főleg a németajkú vidékeken, a szabályok mindenek fölöttisége nehezíti meg az életet: ha ők szálltak fel előbb a vonatra, a hely őket illeti: a nénike vagy éppen Marie-Eve a Tildával meg álljon; ha az állomáson lejárt a parkolójegy érvényessége megbüntetnek – attól függetlenül, hogy a fél órát késő vonat miatt nem ért időben oda az ember. (Öröm az ürömben, hogy a büntetés behajthatóságát persze a külföldi rendszámtábla nagyban hátráltatja….) A boltok, a nagy bevásárlóközpontok is, délután a legtöbb nap 5 és 6 között zárnak, vasárnap minden zárva – emiatt szombaton és csütörtök este, amikor tovább vannak nyitva, nem lehet beférni az üzletekbe. A szolgáltatások nagyon drágák: a kéményseprő pont annyira nem csinál semmit, mint az itteni, viszont nyakkendőt hord, és az öt perces látogatás 100 frankba – közel húszezer forintba – kerül.

Délia és Zalán egy intézménybe, de külön iskolába járnak: amikor összevonták a környező falvak iskoláit, egyiket sem zárták be, hanem az évfolyamokat osztották el a falvak között. Az óvoda, az első és a második a mi falunkban van, így Zalán Lavignybe, míg Délia a többi helyi negyedikessel és a harmadikosokkal együtt a szomszéd faluba jár. A felső tagozat pedig a harmadik faluban, egy gyönyörű várban van. A napirend az iskolabusz menetrendjéhez igazodik.

Órarend nincs, a tantárgyakat keverve, egy-egy témakör köré csoportosítva tanulják – azt hiszem ez az, amit Magyarországon kompetencia alapú oktatásnak hívnak. Déliáék például a középkori történelmet tanulják, közben (vár)építészettel ismerkednek és lovas katonákat rajzolnak.

A társadalom kissé maradi, az uralkodó felfogás szerint az asszonynak otthon a helye. Hogy ez ne is változhasson meg, az iskolából hazaküldik a gyerekeket ebédelni – fél tizenkettőtől fél kettőig Zalán és Délia is otthon vannak. A délutáni tanításnak fél négykor van vége, lecke alig van, a tankönyveket sem hozzák haza. A külföldiek vagy más kantonokból érkezettek integrálására nagyon fel vannak készülve: a gyerekeket minden esetben a korcsoportjuk szerint, nem pedig a tananyag ismerete szerint iskolázzák be. Év közben, fokozatosan integrálják őket. Délia például külön felzárkóztatóra jár francia olvasásból és írásból.

Délia rajzán a váron magyar zászló lobog

Esténként próbálunk a magyar tananyaggal haladni – a negyedikes szlovák jó nehéz. Zalán annak ellenére a felső-mátrai iskolát szereti jobban, hogy Svájcban nincs lecke és a tananyag is könnyebb. „Az itteni tanító néni nagyon szigorú” – magyarázza. „És Jutka néni nem szigorú?” – kérdem. „De, de ő akkor is kedves, amikor szigorú” – hangzik a válasz.

Én szokom a bürokrata létet. Az ENSz és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) közös szervezeténél dolgozom, a magyar fogalmak szerint főtanácsosként. Feladatom az intézmény új honlapjának és egy internetes tartalomkezelő-rendszernek a kiépítése, amelynek segítségével a világot körbeutazó kollegák az interneten keresztül bárhonnan fel tudnak majd tölteni anyagokat az intézmény holnapjára. A sok egyeztetés és szabály miatt a haladás elég lassú – pedig az ENSz-en belül ez a szervezet viszonylag kicsi méretének köszönhetően állítólag a rugalmasak közé tartozik. Háromszáz kollegám hetven különböző országból származik – a sok különböző emberrel történő szakmai és kevésbé szakmai beszélgetés a munkám legérdekesebb része. Kitágítja az ember világszemléletét, fogékonnyá, rugalmassá teszi olyan dolgok iránt, amik korábban egzotikusnak tűntek.

Hétvégeken kirándulgatunk sokat, a környező 1600 fölötti csúcsokat másszuk meg, környékbeli várakba látogatunk, a falubeliekkel barátkozunk – és közben próbáljuk Magyarországnak is jó hírét kelteni. (Svájcnak ezen a részén alig akad magyar építőmunkás, prostituált vagy babysitter, így kevés az előítélet – a kelet-európaiak helyett itt a portugálokat és a dél-amerikaiakat szidják.)

Nyárig tervezzük, hogy maradunk – helyünk van bőven, és örömmel várjuk a látogatókat.                                                                             Gáspár Miklós

Forró tea a baseli karácsonyi vásárban

Nyomtatható verzió

Cikk küldése emailben